Közösség szerepe a jellem fejlődésében
Adler úgy tartja, hogy "Az embert nem ítélhetjük meg másként, csak ha a közösségérzés eszményéhez mérjük egész magatartását, gondolkodását és cselekedeteit."
Minden emberben kialakul a közösségérzés valamilyen formája. Senki sem fordulhat el a közösségtől hosszú távon "büntetlenül". Közösség érzés hiányát jelenti, ha valaki szótlanul, közömbösen megy el mások szenvedései mellett. Igen gyakran találkozunk olyanokkal, akik el akarják hitetni a világgal, hogy mennyire szociális lények.
A közösségi ember, a jellem megítélésénél mindig az egész embert kell figyelembe venni. A közösségérzés nagysága megmutatkozik az ember valamennyi életmegnyilvánulásában. Gyakran már külsőleg kifejezésre jut abban, hogyan tekint valaki a másikra, hogyan nyújt kezet, hogyan beszél vele. Az ember lénye, gyakran már tisztán megérzés alapon bizonyos benyomást kelt bennünk. Viselkedéséből, néha egészen ösztönösen, következtetéseket vonunk le, melyek oly messzire mennek, hogy saját magatartásunkat attól tesszük függővé. Még egyszer hangsúlyozzuk, hogy a jellem megítélésénél az ember helyzetét annak teljességében tartjuk szem előtt. Nem elég részlet jelenségeket kiragadni, csak a testi alapot, csak a környezetet vagy csak a nevelést nézni. Mindenekelőtt azonban önmagunkat kellene megismerni, és ha ebben eléggé előrehaladtunk, akkor leszünk csak képesek másokat is megérteni, megismerni.
A jellem kifejlődése a gyermekkorban kezdődik s a gyermekkori nevelés rányomja bélyegét a felnőttre is, tehát a fiatalkori élmények hatása sokkal erősebb mint a későbbieké. A gyermekek nevelésénél különös gonddal kell ügyelni arra, hogy lehetőleg ne kényszerrel érjük el az engedelmességet. A kényszeríttet engedelmesség csak látszólagos.
A nehézségekkel szemben az optimista emberek általában pozitívabban viselkednek, mint a pesszimisták, megőrzik az önmagukba vetett hitet, és könnyebben megtalálják az életben a kedvező helyzetet. A nem megfelelő, erőszakos, hibás nevelés, elégedetlen, pesszimista embert "eredményez". Az élethez való "hozzáállás" szempontjából kétféle típust ismerünk.
Az optimista embert már külső megjelenésükről is felismerhetjük. Kevésbé félnek, nyíltan és szabadabban beszélnek másokkal, kevésbé zavartatják magukat. Könnyebben barátkoznak, mert nem gyanakvó természetűek. Tartásuk és járásuk elfogulatlan.
A pesszimista emberek általában a gyermekkori élményeik hatására fogyatékosságérzést szereztek. Akik átélt nehézségeik következtében úgy érzik, hogy az élet nehéz, legtöbbször csak az élet árnyoldalait veszik észre. Könnyen feladják a harcot. Félénk, bátortalan és tapogatódzó, óvatos emberek a pesszimisták. Rendszerint rosszul alszanak. Az alvási zavar mindig a fokozott aggályosság és bizonytalanság jele. Olyan. mintha az ember folyton őrt állna, hogy jobban védekezhessék az élet ellenségeskedéseivel szemben.
Az optimista ember könnyebben válik közösségi lénnyé, mint a pesszimista, ugyanis a pesszimistának éppen elég gondja van, amely az energiáit lekötve nem engedi meg a másokért való tevékenységet.
Oktatási szempontból nyilvánvaló, hogy könnyebben lehet az optimistával boldogulni, aki hisz abban amit csinál, nem úgy, mint a pesszimista, aki a sikertelenségbe veti hitét.