Bemutatkozás, ismerkedés, empátia
Egyes pszichológusok szerint már a kézfogásból is következtetni lehet bizonyos jelenségekre. Először is az aktív vagy passzív jellegről tájékoztat a kézfogás. Erős, dinamikus kézfogás (jól megszorítja a másik a kezünket), ez már elárulja az aktivitás fokát is. A passzív emberek lagymatagon, "éppen csakhogy" fognak kezet. A szélsőségesen passzívaknak izzad a tenyerük az első órák előtti találkozásnál.
A passzívabb férfiaknak is nőiesebb, puhább a kezük és a kézfogásuk. A szimpátia és antipátia igen érdekes jelenségek, amelyek okait még nem sikerült feltárni. Miért van az, hogy az első pillanatban szimpatikusnak vagy antipatikusnak tartok valakit? Előítélet ez vagy valami más? Similis simili gaudet ("A hasonló a hasonlónak örül") mondja a latin. s valóban azokat az embereket "szeretjük", akiknek a véleménye megegyezik a miénkkel. Azonban mielőtt megismernénk álláspontjaikat, tehát mielőtt még bármit is mondhatnának, már kialakul valamilyen vélemény bennünk az emberekről.
"Az előítélet mindenütt jelen van" - mondja Aronson - "és mindannyian nagy árat fizetünk érte".
Az előítélet igen gyakori oka az, hogy az emberek sztereotipekben gondolkoznak. Mindjárt megvan a "kialakított véleményük", s a legnagyobb baj, hogy azután ehhez ragaszkodnak. Az emberek legtöbbször magukra maradnak elsietett ítéleteikkel. Így nagyon nehéz megismerni az embereket. Ha egy új tanuló kerül hozzánk, meg kell próbálni rájönni arra, hogy mi , okozza szimpátiánkat vagy antipátiánkat. (Pl. kire emlékeztet stb.)
Goethe mondta, hogy "nem arra kell törekednünk, hogy ítéletet alkossunk, hanem arra, hogy megértsük a világot".
Csak akkor tudjuk objektíven szemlélni az embereket és a világot, ha nem visszük bele káros érzelmeinket a megismerésbe. Mi az oka az elő- ítéletnek? Aronson szerint a személyiség önigazolási szükséglete.A legtöbbször azonban a hibás, téves általánosítás az oka. Valamilyen rossz benyomást az ember általánosít és minden hozzá hasonló jelenséget úgy tüntet fel, mintha az azonos lenne az "ok"-kal.
Tehát amikor kezet fogunk ne engedjük meg magunknak azt a luxust, hogy ítéletet is mondjunk magunkban a másikról, inkább passzívan figyeljük a másikat. A legtöbbször még a nevét sem halljuk az illetőnek, mert azzal vagyunk elfoglalva, hogy a magunkét mondjuk, így nem sok értelme van a bemutatkozásnak. Figyeljük meg a tanuló mozdulatait és azt, hogy hová néz. Az emberek többsége egymással beszélgetve más- felé néz, nem egymás szemébe. Azt figyeljük, hogy kellemes-e a külseje vagy nem, mert a kellemes külsejű embereket jobban szeretjük mint, azokat akik nem néznek ki jól. Az eddigieket összefoglalva tehát most itt tartunk: üdvözöljük a tanulót, megtudjuk a nevét, kezet fogtunk vele. Nagyon sok információt nyerhettünk, ha figyeltünk. Elsősorban az aktivitással kapcsolatban aktív vagy passzívabb csoportba sorolható. Energikus vagy kissé gyámoltalanabb.
A bemutatkozást az oktatás követi. Nagyon jó lenne, ha az oktatók mosolyogni tudnának a tanulókra (persze ez sok esetben igen nehéz). A mosoly valahogy biztonságérzetet ad a tanulók számára. (A gyerekek is a szüleik arckifejezését kutatják állandóan, s ha úgy mondunk valamit, hogy nem látják az arcunkat, odafordulnak, ellenőrzik, hogy nem haragszunk-e.) Erős akarattal el lehet érni, hogy az ember ne keserves, gondterhelt ábrázattal kerüljön az emberek elé, hanem jókedvűen. A mosolygás a lelki életre is kihat és derűs lelkiállapotot eredményez. (Ne legyen a mosoly "őszinteség nélküli vigyorgás", mert azzal csak elijeszteni lehet a tanulókat!)
Az oktató akkor teheti eredményesebbé munkáját, ha közte és a tanuló között kialakul a jó viszony.
Hogyan lehet a legrövidebb idő alatt ezt elérni? Több módon. Egyrészt: olyan dolgokról kell beszélni velük, amiket legtöbbre becsülnek (természetesen oktatási szünetekben, vagy ha a forgalom engedi). Tehát nem arról kell beszélni, ami bennünket érdekel, hanem ami a tanulót! Meg kell tanulnunk beleilleszkedni tanulónk lelkiállapotába, mert csak így érthetjük meg s csak így lehet eredményesen együttműködni. A beleélés lélektanát empátiának nevezik. Az "empátiás" ember képes arra, hogy megértse a másikat. Van egy olyan színezete az empátia kifejezésnek, amely inkább a megérzést, mint a megértést sugallja, vagyis az empátia inkább az érzelmi szféra területén jelentkezik.
"Az empátia úgy is értelmezhető, "hogy a bonyolult emberi kapcsolatok zavarainak megszüntetője, megoldója lehet".
Az empátia kialakulását Arisztotelészig vezetik vissza, ő fogalmazta meg először, amikor a görög mitológiai drámák főhőseiről, az azzal azonosuló nézőkről irt. (A katartikus módszerről már volt szó korábban.) Hasonlóan a kreativitáshoz, a beleélés fogalmával, a művészetekkel kapcsolatban kezdtek foglalkozni. Az empátia természetes kialakulásához szükség van szimpátiára. Az átlagember csak azokat hajlandó megérteni, akik szimpatikusak számára, jó lenne, ha az oktatók megpróbálnák "kiterjeszteni" empátiájukat azokra is, akik kevésbé szimpatikusak. A csupán beleélés még nem empátia, akkor válik igazán azzá, ha az élmény tudatos feldolgozására is sor kerül.
Tehát már az első pillanatban meg kell kezdeni a "beleélést" a másik lelkivilágába s erre jó módszer, ha a fent leírt módon kezdjük az ismerkedést, már a bemutatkozásnál. Nem minden ember képes az empátiára, de a hajlam nyilvánvalóan mindenkiben megvan. Az empátiát is, mint minden pszichés "készséget" fejleszteni lehet. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az oktatói munka esetében nélkülözhetetlen e készség fejlesztése. Az oktatónak kreatívnak kell lennie, ugyanis a tanulókkal való bánásmód el sem képzelhető másképpen, mint az egyénre szabott, az egyéniségnek megfelelő képzést, ami viszont hajlékonyságot, ötletgazdagságot, jó feladatmegoldó készséget, egyszóval kreativitást igényel. Az oktatónak passzívnak kell lennie, ez azt jelenti, hogy jó befogadóképességet kell kialakítani, magát "háttérbe szorítva", lehet csak a legjobban megfigyelni a tanulót. A passzivitás itt nem semmittevést jelent, hanem az érzelmek, gondolatok "megkötését" annak érdekében, hogy a megfigyelést lehetőleg semmi se befolyásolja. A passzivitás azt is jelenti, hogy az előítéleteinket háttérbe szorítjuk. Ugyanakkor aktivitásra is szükség van, hiszen az oktatás csak akkor lehet eredményes, ha az oktató dinamikus, lendületes tempót diktál. A pszichés befolyásoláshoz aktivitásra van szükség. Tehát az oktatónak az aktivitást megfelelő módon össze kell hangolnia, ami persze nem könnyű feladat.
Mivel az oktatónak nincs lehetősége komplex (összetett) jellemzést készíteni tanulójáról, s erre nincs is szüksége, meg kell elégednie a tapasztalatai alapján kialakult emberismeretével, amely ha jó érzéke van valakinek ehhez, eredményes lehet. Az emberekkel való bánásmód nem egyszerű dolog és jó érzék kell hozzá, de figyelve az emberek reakcióit sok mindent elsajátíthatunk, s az oktatás szolgálatába állíthatjuk ismereteinket.