Bánásmódról általában

Tehát a bírálatot, amennyire lehet kerülni kell. Még egy nagyon fontos dolog, hogy bírálatot csak attól fogadunk el szívesen, ha a bírálóval azt megelőzően jó viszony alakult ki, és minden okunk megvan azt feltételezni, hogy jó szándékú a bírálat. Ehhez tehát az szükséges, hogy a jó viszony minél előbb kialakuljon az oktató és a tanuló között.

Jól jegyezzük meg, a bírálattal arra kényszerítjük a megbírált személyt, hogy védekezzen és ezzel magunk ellen hangoljuk.

Ha megítélünk valakit, vagy megbírálunk, ezzel magunkat alá szeretnénk helyezni, hatalmunkba szeretnénk tartani, ez nem tudatos folyamat és a védekezés ez ellen szintén tudattalan a legtöbb esetben. Az emberekkel való bánásmód alapmottója: "Bármelyik ember tud kritizálni, ítéletet mondani vagy panaszkodni és a legtöbb ember meg is teszi, de jellemre, önuralomra van szüksége annak, aki meg akarja érteni az embereket, és meg akar nekik bocsátani."

c) A befolyásolás alapelve. Egyetlen mód van arra, hogy bárkit rábírhassunk arra, hogy valamit megtegyen.

Ez a mód: azt kell elérnünk, hogy a másik akarja megtenni, amit mi szeretnénk elvégeztetni vele.

Tehát a külső kényszerhelyzet, a belső kényszert, az erőszak helyett a belátást, megértést kell választanunk. Külső kényszerrel, pl. egy pisztoly csövet tartunk az illető bordái közé, rá lehet venni bizonyos dolgokra, vagy kényszeríthetjük a beosztottunkat egy bizonyos határig, de egyáltalán nem biztos, hogy ez a helyes út. Fenyegetéssel, veréssel a gyermekünket is rákényszeríthetjük arra, amit kívánunk tőle, de ez sem célravezető hosszú távon.

d) A fontosságérzet. A legtöbb embert a saját magába vetett fontosság érzetén keresztül lehet megfogni. Vannak pszichológusok, akik a fontosságérzetet tartják a jellem legjellegzetesebb tényezőjének.

A történelem hemzseg a példáktól, melyek a fenti állítást igazolják. Mennyien harcoltak (és harcolnak ma is) címért, hatalomért és befolyásért, ezzel igyekezve kielégíteni saját fontosságérzetüket. Vonjuk le mindjárt a tanulságot, ha új tanulóval van dolgunk, ügyeljünk arra, hogy meg ne sértsük a fontosságérzetét mindjárt az elején, mert ezzel in nukleo (csírájában) elrontottuk a viszonyt és így a képzésre is károsan fog kihatni az incidens. (Lásd: Pedagógiai és Andragógiai alapismeretek Tóth F. L.11.3.; 11.4.)

e) A dicséret. Andrew Carnegie az Amerikában élt (skót) acélkirály, talán a történelem legnagyobb fizetését adta Charles Schwabnak, nevezetesen évi egymillió dollárt. Azóta sem kapott ekkora összeget egy igazgató sem. Vajon miért kapott ekkora összeget? Nagyrészt azért, mert bánni tudott az embereivel.

Azt a képességet, amellyel lelkesedést tudott önteni az emberekbe a legnagyobb kincsének tartotta, minden emberből ki tudta fejleszteni a lehető legjobbat. "Semmi más nem öli meg úgy az emberek becsvágyát, mint a feletteseiktől származó kritizálgatás. Én sohasem bírálok senkit. Hiszek abban, hogy az embereknek ösztönzést kell adni a munkára." - mondta Ch. Schwab. A megbecsülés légkörében lehet csak a maximumot nyújtani. Akit folyton bírálnak, ellenkezik ez ellen, de ez csak egy ideig tart, előbb-utóbb elhiszi, hogy a bírálónak van igaza és így a munkakedve, teljesítménye nagymértékben leromlik. Pontosan ugyanez a helyzet az oktatásban is. Inkább azt kell keresnünk, mit dicsérhetünk meg, mert ezzel előbbre visszük az oktatás ügyét. A hibákra is úgy kell felhívni a figyelmet, hogy az ne legyen bántó, ne hasson kritikának.

Például valamely gyakorlatot nem tudott megoldani a tanuló, akkor ne azt kezdjük feszegetni, hogy mit csinált rosszul, hanem azt, hogy mit kellene tennie ahhoz, hogy még jobb legyen. Ezzel perspektívát tárunk elé, a kritikával pedig nem megyünk semmire, mert nem konstruktív, nem vezet sehová.

Vigyáznunk kell azonban, hogy ne tévedjünk tévútra. A dicsérgetés ne csapjon át hízelgésbe, mert az megint pejoratív tartalmú dolog. (Pejoratív = becsmérlő,  lealacsonyító.)

f) A másik szempontjait is figyelembe kell venni. A következő alapelvet egy példával lehet illusztrálni. Ha valaki elmegy horgászni, akkor nem tejszínhabos málnát visz a dobozában és teszi rá a horogra, hanem kukacot.
Amit fontos megemlíteni, emberek mindig arról beszélnek, amit ők szeretnek, és nem arról ami a másikat érdekli. A mások befolyásolásának, az oktatás menetelének zökkenőmentessé tételéhez igen fontos feladat, arról kell beszélgetni, amiről a tanuló akar. Oktatás közben számtalanszor előfordul, hogy a tanulót rá kell venni valamely feladat végrehajtására. Mielőtt beszélni kezdenénk, gondoljuk végig: "Hogyan érhetném el, hogy ő akarja megtenni ezt?" Ez a kérdés megóv majd attól, hogy meggondolatlanul "ajtóstul rontsunk be a házba". A másik szempontjait kell figyelembe venni, a másik szemszögéből nézve a dolgokat legtöbbször mi is megváltoztatnánk véleményünket. Csak úgy  lehet bánni az emberekkel ha az ő szempontjaikat is mérlegeljük nem csak azt, hogy mi mit szeretnénk.

g) Az önigazolás. Ha megtámadunk valakit, arra kényszerítjük, hogy védekezzen, mondottuk az előbb de vajon akkor védekezünk csak, ha megtámadtak bennünket? Nem feltétlenül. A legtöbb ember akkor is igazolni akarja magát, amikor nem éri közvetlen támadás, de meg akarja előzni azt, vagy nem szeretné, ha mást gondolnának róla mint amit ő képzel saját magáról. Az ilyen magyarázkodó, védekező tevékenységet önigazolásnak nevezzük. Az emberek általában motiváltak (késztetve vannak) arra, hogy igazolják saját cselekvéseiket, vélekedéseiket, érzéseiket. Amikor valaki valamit tesz, lehetőleg megpróbálja önmagát (és másokat) meggyőzni arról, hogy amit tett, logikus és ésszerű. Abban az esetben, ha az embernek mást kell mondania, tennie, mint amit tenne, a belső késztetései révén, feszültségállapotba kerül és az ún. kognitív disszonancia jelenségét fogja átélni.

h) A kognitív disszonancia lényegében véve feszültség állapot, amely mindannyiszor fellép, valahányszor az egyénnek két egymással pszichológiailag összeegyeztethetetlen tudattartalma van - írja Aronson. Mivel a kognitív disszonancia előfordulása kellemetlen, az embereket ez arra készteti, hogy csökkentsék a feszültséget.

Ez a megszüntetés úgy mehet végbe, hogy vagy az egyik okot számoljuk fel (pl. egy dohányos előadást hallgat a dohányzás káros hatásáról, ekkor  leszokik a dohányzásról, vagy pedig a két tudattartalmat módosítja csökkentve a feszültséget pl.: mivel nehezen tudna leszokni a cigarettáról bemagyarázza" magának, hogy a dohányzás nem is olyan ártalmas, mint ahogy azt az előadásban hallotta).

Ez tehát nem tűnik racionális viselkedésnek, s az ember nem racionális lény, Aronson szerint racionalizáló, vagyis az emberek nem annyira arra vannak motiválva, hogy igazuk legyen, sokkal inkább arra, "hogy azt higgyék, hogy igazuk van (és bölcsek, rendesek és jók)". És minél jobban elkötelezzük magunkat egy attitűd (viselkedésforma, elméleti álláspont) mellett, annál inkább hajlamosak vagyunk arra, hogy minden ellenérvet elutasítsunk. ,,Mert végzetesen könnyű hinni abban, amit amúgy is hinni akarunk." Az ember a disszonancia csökkentése érdekében hajlamos eltorzítani " a világot.

(Egyszer Gallilei egy jezsuita tudósnak beszélt a napfoltokról, és kérte. hogy tekintsen bele látcsövébe és győződjön meg maga is a saját szemével. Ezt a jezsuita professzor elutasította, azt mondván: "Én kétszer olvastam Arisztoteleszt, de napfoltokról egy szót sem írt. tehát napfoltok nincsenek" és nem nézett bele a távcsőbe.)

A kognitív disszonancia nem azt fejezi ki, hogy az ember képtelen a racionális gondolkodásra, hanem "csupán" azt, hogy az előítéletek, a téves,  hibás nézetek megrögzött, sokszor csökönyös ismételgetése a hamis elképzelések már eleve befolyásolják az embert és így nem azt látja meg a világból amit látnia kellene, hanem amit látni szeretne. És ez a gépjárművezetés során életveszélyes problémát jelent.

A tanuló egy része képtelen elismerni hibáit. állandóan igazolja magát. - Mindent és mindenkit okol a bukásért, de ha a tét nem ilyen nagy akkor is védekező állásba vonulnak. Az a tanuló aki megbukott a vizsgán, de saját magát jó vezetőnek tartotta nyilván nem egyeztetheti össze ezt a két tudattartalmat egymással, kognitív disszonanciát él át s úgy oldja meg "gondját", hogy pl. a vizsgabiztost hibáztatja, vagy magát az oktatót (esetleg csak titokban) vagy a forgalmat, esetleg a gépkocsit. Az emberek tehát megpróbálnak ésszerűnek látszó magyarázatot adni tevékenységük igazolására, de mindig úgy, hogy győztesként kerüljenek ki a "disszonanciából". Ha például valaki gépkocsit vesz, mielőtt még eldöntené, hogy melyik típust válassza racionálisan képes mérlegelni, miután már megvette a gépkocsit (különösen ha drága típusról van szó) tovább már nem mérlegel korrekt módon, felhagy a gépkocsija hiányosságainak kutatásával, tehát elfogult lett. A rossz benyomásokat ilyenkor igyekszik elfelejteni, csak a gépkocsi előnyeit tartja szem előtt.

Tehát a döntés meghozatal után a jó tulajdonságokat felnagyítjuk és a rosszakat megpróbáljuk mellőzni (persze ez nem azért van. hogy miért kellemetlenkedjek még én is magamnak).