A gondolkodás

A gondolkozás

Az előbb említettük, hogy a gondolkozást ismerjük a fenti három tényezőből a legjobban, ennek ellenére, ha valaki egzakt definíciót (precíz meghatározást) keres a szakirodalomban, csalódnia kell. A gondolkodás folyamatát ismerjük, lényegét, mint annyi más jelenségnek, nem. Itt ugyanis egy sajátos problémáról van szó. A gondolkodás, mint tevékenység keresi a gondolkozást, mint fogalmat, vagyis önmagát. Éppen ezért nehéz definiálni mi is tulajdonképpen a lényege. (Hasonló a helyzet, mint a quantumfizikában, ahol elektronok segítségével vizsgálják az elektronok folyamatát, vagyis állandóan beavatkoznak a kísérleti szituációban a megfigyelés elvégezhetősége érdekében, így már nem az eredeti, hanem a kiváltott, megváltoztatott helyzetet lehet csak vizsgálni.) A gondolkozás a tudatos tevékenység apparátusa, melynek segítségével megismerhetjük a valóságot. Más meghatározással élve azt mondhatjuk, hogy a gondolkozás az objektív valóság közvetett és általánosított megismerésére törő értelmi működés.

A gondolatot mindig szemléletes képek kísérik, de megfordítva is igaz, emlékezésünket és képzeletünk működését mindig átszövik gondolati élmények. A gondolkozást sokan összetévesztik a valósággal, pedig az csak a valóság tükörképe lehet, amennyiben a valóságosra épül. Éppen ezért vannak, akik a véleményüket a tényekkel azonosítják. A gondolkodás lehet önkéntelen és irányított. A leggyakrabban az önkéntelen, insztinktív, gondolkozási formával találkozunk. Ilyenkor az asszociációs láncolat, az asszociációs kapcsolat alapján történik a gondolatmenet kialakítása. Hasonlóan a szem mozgásához (amiről már a látásnál volt szó) egyik pontról a másikra vándorol, csak igen rövid ideig rög-

zíthető (lásd koncentráció) egy fix pontra. Az irányított gondolkozás elsajátítása nehéz feladat, mert a gondolkozás "természetes ősi", állapotával ellentétes tendenciát képvisel.

A gondolati élmény ugyanúgy irányíthatja cselekvésünket, mint az emlékkép, ahhoz amiről "tudunk" és amire "gondolunk", ugyanúgy alkalmazkodhatunk, mintha szemléletesen emlékeznénk rá. A cselekvés irányításában a gondolati élmény helyettesítheti az emlékezést. A beszéd révén, (amely a második jelzőrendszer) bizonyos formában az első jelzőrendszert működésbe hozza, a szavak az első jelzések jelzései. A szavak tehát asszociatív kapcsolatban vannak azok jelentésével ugyanúgy, mint pl. a csengő a pavlovi kísérletben a nyálelválasz-tással.

Így tehát szavak révén mások tapasztalatai alapján is megismerhetjük a valóságot, áttételen keresztül. A valóságot ily módon annál precízebben ismerhetjük meg, minél tökéletesebb volt a másik ember "megismerő" készsége. A kis hiba több áttételen keresztül növekszik és a valóság torz tükörképét kaphatjuk. Ilyen pl. a rémhírek elterjedése, mindenki egyéniségének megfelelően hozzátesz vagy elvesz belőle és a végén szinte csekély alapból, egy torz, óriássá nőtt fenyegetés válik.

Tehát ha a transzmisszió korrekt (a továbbítás a valóságnak megfelelő), elvben mindaz, amit a másik ember érzékel-lát, hall stb. - bizonyos értelemben "érzékelhetővé" - "láthatóvá", "hallhatóvá" stb. - válik számunkra akkor is, ha a közvetlen ingerkapcsolat nincs jelen.

A társadalomban élő embernél így alakul ki a kollektív tapasztalat. (A kollektív tapasztalat eredménye az a hihetetlen méretű tudásanyag, amely a világ könyvtáraiban felhalmozódik. Korunk problémája éppen ez a meg növekedett tapasztalati anyag felhalmozódása. Lehetetlen ellenőrizni, kontrollálni minden kísérletet. Mint a világ különböző részein elvégeztek, így a szakértők a saját tapasztalataik alapján adnak hitelt mások tudományos eredményeinek, s mégis gyakran előfordul, hogy világméretű tévedések, hamisított eredmények látnak napvilágot a tudományos élet berkeiben.)  A nyelvi jelek és képletek átveszik azoknak az érzékleteknek, képzeleteknek a szerepét, amelyekhez tartoznak, s amelyeket adott esetben fel is idézhetnek, ugyanazokat a reakciókat és cselekvéseket válthatják ki. Mint azok, ugyanúgy biztosíthatják az adott helyzethez való alkalmazkodásukat. A nyelvi jelek nemcsak előhívják, reprodukálják (képzeleti

képek formájában) a hiányzó érzékletet, hanem helyettesítik azt. A valóság szavakban való tükrözése, a nyelvi ábrázolás, egészen más elveken alapszik, mint a tükröződések többi fajtái. Négy pontban foglalhatók össze a legfontosabb eltérések.

a) A tükröződés kivonatos nem a teljes valóságot, hanem csak annak néhány releváns (fontos) elemét tükrözi, ami természetes is, hiszen a vizuális érzékelés során rendkívül sok információ éri az embert (10¹⁰ bit/sec), amiből csak a leglényegesebbet közölhetjük szavakban.

b) A tükröződés implikáló (a tükröződésben benne van, bele van foglalva) folyamat. Ilyen esettel állunk szemben, amikor például valakinek a nevét mondjuk. A nevében a beszélő és a hallgató számára benne lehet, benne foglaltathat az egyén összes jellemző tulajdonsága.

• c) A tükröződés homogén (egyöntetű). Ez azt jelenti, hogy mindent egyfajta jel, valamilyen beszédhangváltozat, rövidebb, hosszabb szó képvisel.
• d) A tükrözés sajátos globalitású (egészjellegű).