A bukott tanulók

A statisztikai adatok alapján megállapítható, hogy majdnem miden második(!) tanuló megbukik, több vizsgaeseménye valamelyikén. Az évi bukás arány ugyanis 47% körül mozog. (kb. 53% a megfelelési arány). 

Ez a magas érték igazolja e téma fontosságát. Az oktatóknak nehéz helyzetük van a bukott tanulók ,,rehabilitációjában" (rehabilitáció = a korábbi helyzetbe való visszaállítás) ugyanis a bukásért esetleg ő is felelős, ugyanakkor a tanulók legtöbbször nem ismerik el saját hibáikat, s mindent és mindenkit okolnak sikertelen vizsgájuk miatt.

Az önigazolásról már volt szó, és a bukott tanulók csaknem kivétel nélkül mindegyike ,,él vele". A disszonancia csökkentése érdekében elhitetik magukkal, hogy a környezet a vizsgáztató, esetleg az oktató a hibás a bukásban.

Az a tudattartalom, hogy én ügyes, okos ember vagyok ,,aki mindent meg tudok tanulni amit ember megtanulhat" (mondta egyszer egy tanulóm) nem fér össze azzal a tudattartalommal, hogy megbuktam. Tehát mivel a bukás tényét nem lehet megváltoztatni az okot kell másutt keresni, pl. a vizsgabiztosban, aki elfogult volt, vagy az oktatóban, mert nem készítette fel eléggé, vagy az az ok mert ,,frontbetörés" volt, és ki tudja még hányféle okot találunk.

Az oktatónak ilyen légkörben kell folytatnia az oktatást. Minden ember számára kellemetlen élményt nyújt a bukás, olyan mintha az ember lába alól kihúznák a talajt.

Van olyan oktató, aki ilyenkor nekiesik a tanulónak: Hát ezt tanulta tőlem? Nem megmondtam százszor, hogy mit kell ilyen szituációban csinálni?

Türelmetlenül felelősségre vonja tanulóját és ez a lehető legrosszabb, amit tehet. Pedig biztos lehet abban az oktató, hogy a tanulója minden tőle telhetőt megtett az eredményes vizsgáért, és inkább erről kellene biztosítania az amúgy is letört, bukott tanuló, hogy ezt ő is tudja. Fel kell hívni a figyelmét arra, hogy az övé (mármint a tanulóé), nem különleges eset, hiszen minden második tanuló megbukik. Lehet, hogy újra kell kezdeni azoknak a gyakorlatoknak a tökéletesítését, amelyek a vizsgán gyengén mentek és amelyek egyébként is kevéssé mennek. Közben az oktató lelkileg felkészíti a tanulót a következő vizsgára, amelytől jobban félnek az emberek, mint az elsőtől. A második vizsgáig a fő feladat az, hogy a tanulók önbizalmát helyreállítsuk.

Összefoglalva a fejezet gondolatait. a következőket mondhatjuk:

Az emberekkel való bánásmód igen bonyolult folyamat, ugyanis csaknem minden ember egy külön típus, ami azt jelenti, hogy minden ember külön bánásmódot igényel. Megpróbálkoztak sokan típustani csoportokat alkotni, azonban egyik felosztás sem tökéletes, de mégis valamilyen támpontot ad az emberek tulajdonságainak felismeréséhez és a velük való bánásmód kidolgozásához. A legfontosabb ,,módszer" az, hogy az oktatónak őszintén érdeklődnie kell a tanulója jelleme, egyénisége iránt, ami nélkül lehetetlen valóban megismerni az embereket. Ezen kívül fontos dolog ismerni az alapvető emberi reakciókat, amelyek " elsajátítását (kis) részben e fejezet alapján, (nagyobb) részben a gyakorlat, a kísérletek és az élet megfigyelése alapján lehet biztosítani. Az oktató türelmes magatartásával képes csak megbirkózni a ,,nehezebb" esetekkel.

A gépjárművezetés az egyik leg balesetveszélyesebb tevékenység, és az oktatókon sok múlik. Nem mindegy, hogy milyen módon készítjük fel azokat, akik kint a közutakon közlekednek veszélyeztetve vagy veszélyeztetetten. Az emberekkel való bánásmód talán legfontosabb tétele, hogy minden ember igyekszik megfelelni annak a követelménynek, amit a környezete támaszt vele szembe.

Ha jót várnak el tőlünk jók leszünk, ha rosszat, úgy előbb-utóbb megtesszük amit tőlünk várnak.

Ha egy kisgyereknek azt mondjuk, rossz vagy, mindent összetörsz. mindent elrontasz, leejtesz, ezzel szinte szuggesztív hatást gyakorolunk arra, hogy valóban rossz legyen. Míg ha megdicsérjük, és állandóan a jó vonásait hangsúlyozzuk ki, igyekszik eleget tenni annak amit várunk tőle. Ne feledjük, hogy tanulóinkkal is ugyanez a helyzet.