Jutalmazás - büntetés

A "Stressz és hatása a balesetezésre, vezettéstechnikai készségre" fejezetében már részletesen beszéltünk az agresszivitásról, itt csak röviden összefoglaljuk a fejezet lényegét. Erőszakkal hosszú távon nem érhetünk el jó eredményt. Nyilvánvalóan erőszakra szükség van a nevelésnél is, de mint mindent ezt is csak mértékkel szabad alkalmazni.  Kurt Lewin: "A pszichológiai helyzet jutalmazásnál és büntetésnél" című munkájában a különböző pszichés hatásokat vektorokkal magyarázza, különböző "erőhatások" érik az embert, ha pl. valakinek nincs kedve egy feladatot végrehajtani, akkor valamilyen taszító erővel lehet a helyzetet érzékletessé tenni. A büntetés kilátásba helyezése egy másik erőhatás lehet, amely viszont arra késztet, hogy a feladatot mégis végre kellene hajtani. Ha a büntetés "erővektora" nagyobb, akkor a feladatot mégis meg fogja oldani az illető. Ez a vektoros ábrázolás rendkívül szemléletes és önként adódik ebből a kérdés, a külső erőket miért ne változtathatnánk belsőkké? Vagyis a külső erőszakos hatásokat miért ne helyettesíthetnénk valamilyen módon azzal, hogy az illetőt "rávesszük", hogy ő maga akarja megtenni amit szeretnénk tőle. Ez természetesen minden esetben nem fog sikerülni, de az esetek nagy részében keresztülvihető. Ezt a célt szolgálja egyébként a jutalmazás kilátásba helyezése is. A gépjárművezetés oktatásával kapcsolatban, elvileg fel sem merülhet a büntetés (mint olyan !), ugyanis itt nem kisgyerekeket, hanem értelmes, jószándékú, tanulniakaró felnőtteket (kell) feltételeznünk. (Nyilván nem teljesíthető ebből minden embernél maradéktalanul e három tényező.) Így elvileg, a büntetésnek egyébként sincs helye, azonban az élet nem ilyen egyszerű! Vannak esetek, amikor valóban büntetni kell, de ez a büntetés nem lehet pl. sarokba állítás, körmös stb., hanem "finomabb" felnőttekhez illő lehet csak.

Milyen büntetéseket adhat egy gyakorlati szakoktató?

A legkézenfekvőbb büntetés a kritika. (Amiről már szó volt, hogy ha lehet kerüljük el.)

Egyetlen egy fajtája a kritikának az, amely megfelelően adagolva és megfelelő helyen alkalmazva használható, a többit el kellene felejtenünk. Ne legyünk gúnyosak tanulóinkkal. ha nem tudnak valamit jól végrehajtani, mert a gúny megöli a kezdeményező képességet, gátlásokat fejleszt ki.

Rengeteg példát lehet felhozni, hogy a gyermekkorban gúnyolt gyerekek milyen gátlásosak lettek (abban amiben gúnyolták őket). Ne legyünk türelmetlenek (mert ez is büntetés a tanulónak), pedig nem tehet arról, hogy még nem tud úgy vezetni mint az oktatója ;).

Vannak oktatók, akik agresszív módon lépnek fel tanulóikkal szemben, és azt állítják, hogy (a tanulójuk) sohasem fog megtanulni vezetni. Egy agresszív oktatóval beszélgettem egyszer és a "A miért gondolja, hogy ez a helyes módszer"? - kérdésemre a következő választ kaptam: "A tanulók életösztönét próbálom serkenteni, a harci kedvét kifejleszteni, hogy csak azért is megmutassa, meg tud tanulni!"

Nem ez a legjobb módszer, mert ezzel azt sugalljuk, hogy ne tudja megtenni. Gátlásokat ültetünk a tanulóba, amiket nem biztos, hogy le tud győzni. (Egyébként az a legnagyobb ellenségünk, aki azt mondja nekünk, hogy ezt vagy azt a dolgot nem tudjuk elvégezni.) Mindezek a módszerek nem pedagógikusak.

Eddig arról beszéltünk mit ne csináljunk, most nézzük azt, hogy mit kellene tennünk.

Erről már többször volt szó: a belső késztetést kell valamilyen formában mozgásba hozni ahhoz, hogy a külső késztetésekre a minimális mértékben legyen szükség. De hogyan?

Ez mindig az adott helyzettől függ. Ki az illető, milyen okból akar tanulni, milyen az érdeklődési köre, milyen a szituáció és még sorolhatnánk tovább a befolyásoló tényezőket.

Az első kézenfekvőnek látszó "eszköz" a dicséret, (mint a jutalmazás "szublimált" formája).

A dicsérettel sok minden elérhető, ha az elég őszinte! A dicséret helyett igen gyakran alkalmazzák az emberek a hízelgést, de ezt csak azok nem veszik észre, akik elég hiúk ahhoz, hogy elhiggyék. A hízelgés olyan, mint a hamis pénz: esetleg bajba juttat, ha használni akarod. Az oktatás során azonban inkább az indokolatlan dicséretet válasszuk, mint az indokolatlan kritikát, de célszerűbb mértéktartónak lenni. A dicséretnek megalapozottnak, indokoltnak kell lennie, mert az ok nélküli dicsérgetés könnyen visszájára fordulhat, vagyis gyanakodóvá teheti a tanulót és így a további próbálkozások nehezebbé vagy lehetetlenné válnak. A lényeg az, hogy a dicséretnek őszintének kell lenni. Csakhogy ehhez saját magunkat kell előbb megváltoztatni. Az állandó kritizálás és bírálgatás helyett észre kellene vennünk a jót is, és meg kell tanulnunk újra csodálkozni (mint a gyerekek). Önmagunkról, önös érzelmeinkről megfeledkezve kellene néznünk a világot, s akkor valóban megismerhetjük azt, és nem azt a világot, amelyet látni akarunk. Mi azt a világot akarjuk látni, melyben mi vagyunk a középpontban; ehelyett azt a világot kellene látnunk, amelyben a vizsgált ember, vagy tárgy áll a középpontban. Tehát, ahhoz, hogy őszintén tudjuk dicsérni meg kell változnunk. Próbáljuk meg kideríteni a másik jó tulajdonságát, azután felejtsük el a hízelgést. Az emberek még évtizedek múlva is emlékeznek az őszinte dicséretre, pedig a dicsérő talán már rég elfelejtette. Mondd a tanulónak azt, hogy ostoba, vagy végképp nem ért a gépjárművezetéshez, hogy nincs adottsága hozzá és minden rossz amit csinál, máris megöltél benne csak nem minden ösztönzést, amely a fejlődésére irányul. Ha viszont bőkezű vagy a bátorításban, könnyűnek tünteted fel az elvégzendő feladatot, értésére adod a másiknak, hogy hiszel a képességeiben és abban, hogy talán kissé még kialakulatlan hajlam van benne a szóban forgó munkára, akkor egész biztosan törni fogja magát, hogy kiváló eredményt érjen el. Tehát nemcsak dicséretre, bátorításra is szüksége van a tanulók többségének. El kell hitetni velük, hogy könnyen megtehetik a kért dolgot, így csökken a "szubjektív vektor" nagysága. az a visszahúzó erőé, amely akadályozza a tanulót a feladata végrehajtásában. "Ezzel közelebb kerültünk ahhoz, hogy a külső kényszer helyett a belsőre térjünk át." Ehhez figyelembe kell venni az emberi hiúságot is amelyet nem szabad megsérteni.

William James a harvardi egyetem néhai pszichológiai professzora a következőket mondotta: Összehasonlítva azzal aminek lennünk kellene csak félemberek vagyunk. Lelki és szellemi (de még a fizikai) képességeinknek csak egy kis részét hasznosítjuk. Tehát az ember általában jóval saját lehetőségeinek határán alul él." Nem használjuk ki képességeinket. Nem. A legtöbb emberben a kritizálás, gúnyolódás hatására kialakult gátlások lehetetlenné teszik, hogy a maximumot nyújthassák. A zseniknél vagy rendkívül erős a belső késztetés, amely legyőzi a külső gátlásokat, vagy nem alakultak a szerencsés nevelés folytán ki azok az akadályozó erők, amelyek lehetetlenné teszik a teljes kibontakozást.

Nézzünk néhány példát az oktatási gyakorlat területéről. - Volt egy (fiatalember) tanulóm, értelmes jó technikai adottsággal rendelkezett. A huszadik óra körül azt mondtam neki, hogy most vizsgát játszunk, figyeljen jól, mert minden hibájára figyelmeztetni fogom (egyszóval kötekedni fogok).

Egy pár perc elteltével kezdett megzavarodni és negyedóra múlva berohant a szembejövő forgalomba és frontálisan ütközött volna, ha nem hozom vissza a gépkocsit.

Íme egy olyan példa, amit bárki kipróbálhat. A kritika, a kritizálás, bizonytalanná teszi az embert és nem tudja ennek hatására azt nyújtani, amit valóban tud.

Ha a tanulóm nem tudja végrehajtani a feladatot, akkor nem azt mondom, hogy "miért él az ilyen,, hanem megmagyarázom, hogy hogyan szeretném, ha megcsinálná, mit kellene változtatni azon, hogy valóban sikeres legyen a feladat, de biztosítom arról, hogy valóban meg is tudja oldani.

Ha viszont jól "megbüntetem" vagyis megkritizálom, akkor elveszem a kedvét attól, hogy megoldja a problémát.  (Idekívánkozik egy megjegyzés, hogy az oktatók azokat kritizálják a leggyakrabban, akik kevéssé szimpatikusak vagy egyáltalán antipatikusak számukra, s ezzel pont az ellenkező hatást érik el, amit szeretnének. Ugyanis a (tudattalan vagy tudatos) céljuk az, hogy minél előbb "szabaduljanak" tőle, vagyis minél előbb levizsgázzon, de az állandó bírálgatás a rossz hangulat ezt lehetetlenné teszi, így hosszabb ideig kell "szenvednie" az oktatónak a nem kívánt tanuló jelenlététől.

Tehát célszerű néhány esetben segíteni, így a tanulóban nem alakulnak ki kóros gátlások, káros sztereotípiák.

Közben célszerű megjegyezni, hogy nagyon ügyesen oldotta meg a feladatot. A tanulók egy részének lesz erre ellenvetése: igen mert segített! Erre a válasz: Ez nem volt komoly segítség. Közben figyeljük meg azt a tanulót, aki az ellenvetést tette, (nem minden tanuló tesz ilyen ellenvetést) - mert az kevéssé elbizakodott, kevéssé öntelt és valószínűleg könnyebben lehet majd oktatni, mint azokat, akik erre a dicséretre semmit sem szólnak.

Tehát dicsérd a fejlődést is és dicsérj minden fejlődést, ha harag és sértődés felkeltése nélkül akarod megváltoztatni az embereket. Ezzel ki lehet hozni a tanulókból a maximumot. További módszer a kritizálás elkerülésére, hogy inkább kérdéseket tegyünk fel. Olyan kérdéseket, amelyek alkalmasak arra, hogy a tanuló saját maga vonja le a konklúziókat. Pl. Valamely közlekedési szituációban helytelenül reagált a tanuló, ilyenkor a legtöbbször értelmetlennek látszik a ,,direkt" módszer; vagyis a "bűnök" ráolvasása, hanem célszerű megkérdezni, hogy ,,Mi volt ezzel a terve?" "Hogy képzelte el ezt a szituációt?" "Mi lett volna a helyes megoldás?"

Ha a tanuló ekkor sem tudja elmondani, hogy mit tett rosszul, akkor nyilván fel kell világosítanunk.

Az a legtisztább dolog. ha a tanuló saját maga elmondja, hogy mit tett. De ha mégsem, akkor is megpróbálkozhatunk rávezető kérdésekkel, mert mindenképpen az a célszerű, hogy önmaga lássa milyen hibát követett el. De ha már végképp bírálatot kell mondanunk, beszéljünk előbb saját hibánkról. (Mi is így kezdtük; nekünk sem ment jobban), ezzel közelebb kerülhetünk a tanulóhoz, emberibbé válik (az oktatási) kapcsolat és kevésbé vagy egyáltalán nem sérti a tanuló önérzetét, csökkentve ezzel az ellenállását. Mondhatunk bírálatot úgy is. hogy magáról a témáról nem is beszélünk, mintegy körül írjuk és a tanulóra bízzuk a következtetések levonását.

Végül a leggyakrabban alkalmazható "bírálati módszert" tárgyaljuk: A bírálatot célszerű dicsérettel kezdeni.

Pl.: Az utóbbi időben nagyon szépen haladt, szépen fejlődött, nagyon sok problémát megoldott, de van még egy, amit még ki kellene küszöbölni stb.

Vagyis egy összképbe kell behelyezni a bírálatot, amiből a tanuló azt látja, hogy általában meg vagyunk vele elégedve, de ez a kis apróság még hátra van, ezt még ki kell javítani. Így nyilvánvalóan egészen másként fogadja majd a bírálatot. mintha azonnal a "torkának esnénk". Foglaljuk össze a fejezetet:

A jutalmazás és büntetés csak átvitt értelemben alkalmazható a felnőtt oktatásban, így a két fogalommal kapcsolatban a dicséret és a kritika kerül előtérbe. A kritikát, a bírálgatást, ha lehet kerüljük el, a már tárgyalt gátlásokat okozó hatása miatt, és ha már végképp szükség van rá alkalmazzuk a fentebb említett kiegészítő, a kritika élét tompító módszereket. A dicséretekkel más a helyzet, amikor csak lehetőség van őszinte dicséretre, akkor dicsérjünk. De ne feledjük a nem őszinte dicséret hízelgés, az amitől sokan idegesek lesznek. A jutalmazás más formái is elterjedtek az oktatásban, pl. nehéz rutingyakorlatozás után egy könnyebb városi forgalomba való közlekedés, azonban ez nem jutalom, ez pihenés, lazítás, amire a tanulónak-oktatónak egyaránt szüksége van.